Még mindig meglep a független színház orosz rulettsége - Interjú Balázs Zoltánnal

Bár az utóbbi időben rendszeresen rossz híreket hallunk a független színházak háza tájáról: ki nem fizetett támogatások, erősen meghúzott összegek és velük való leszámolás az új előadóművészeti törvényben, a Maladype mégis ünnepre készül. A társulatot tíz évvel ezelőtt hozta össze Ionesco Jacques című darabja; azóta a kritikusok hol a színjátszás magasiskolájaként, vagy örömszínházként, hol meg öntörvényű, és túlságosan is normabontó csapatként emlegetetik őket. Egy valamihez nem fér kétség: a Maladype szokatlan formai jegyeivel, karakteres egyedi látásmódjával megkérdőjelezhetetlen helyet vívott ki magának a hazai és nemzetközi színjátszásban. November 19-én egy gálaműsor keretében őket köszönti az egész színházi szakma A-tól, Z-ig, a kőszínházaktól, az alternatívokig. Az évforduló kapcsán Balázs Zoltán Nádasdy Kálmán-, Jászai Mari- és Őze Lajos-díjas rendező-művészeti vezetővel beszélgettünk.

A Maladype (Találkozások) előfutára, a roma és nem roma tagokból álló Vareso Aver társulat volt, akik egy bátor és szabad kalandban egyetlenegy előadásra szerződtek (Vérnász, rendezte: Lendvai Zoltán). Gondolta volna akkor bárki, hogy hivatalos formában bejegyzett színház lesz belőle?

Én itt még nem is voltam képben, de a szerb producer Dragan Ristic akart egy olyan darabot is, ami nem ennyire folklór alapú. Olyan rendezőt keresett, aki cigányul és magyarul, profikkal és amatőrökkel vegyítve is képes színházat csinálni, de mindenki nemet mondott. Engem ajánlottak mint elmebeteg fazont, aki tutira bevállalja. Én akkor Franciaország és Magyarország közt ingáztam és bennem volt a kalandvágy. A darabról (Ionesco: Jacques vagy a behódolás ) is tudni lehetett, hogy már mindenhol megbukott, így eleve kudarca volt ítélve. Nálam a roma család végig lovári nyelven beszélt és csak akkor váltott magyarra, amikor a magyar család is bekapcsolódik a darabba, a végén pedig keveredett a kettő. Imádták az emberek. A „miért ne” szabadsága olyan energiákat és hitet adott mindenkinek, hogy megszületett a névadó előadásunk.

Aztán a következővel, (Ghelderode: Bolondok iskolája) ami szintén egy szimbólumokkal terhelt, szürrealista anyag, megint kockáztattál.

 itt sem az írott anyag illusztrálása volt a cél. A Galgütöt játszó Molnár Erika három nyelven beszélt, a bolondok romák voltak, de latinul kellett beszélniük és mellette a legmagasabb etikettre képezték őket, iszonyúan le volt nyomva az eredeti identitásuk, ami aztán robbant a színpadon. Itt arra kérdeztünk rá: van-e művészet, van-e egyedüli válasz, út, forma és tartalom.

És van?

Nincs rá válasz. Hoztam is ajándékot, meg nem is: fogd meg, ha tudod, erről szól a művészet. A két előadás közt valahol félúton rájöttünk, hogy mi tényleg találkoztunk egymással. Normális ember nem lesz társulatvezető, főleg ilyen tudatosan nem. Ha jó a közösség és az ember örömmel tud ebben valamiről beszélni és kockáztatva kalandozni, akkor érdemes csinálni.

Ekkor te már a Bárkán voltál színész és rendező, mehettél volna ezen az úton is.

Igen, már készítettem elő a Theomachiát és a Négereket, de éreztem, hogy ezeket az embereket nemcsak megtartani, hanem fejleszteni is kell. Itt már sokan csatlakoztak hozzánk. (Kálid Artúr, Bakos Éva, Horváth Kristóf, Dévai Balázs, Pari Nóra) A Maladype mindenkinek csak melléktevékenység volt, éjszaka, lopott időkben, partizánakciókban alakultak a jelenetek. Az utunkon a Négerek egyszerre volt az ösztön és a tudat: egy metakommunikatív világ és olyan jelrendszer, ami érthető is a nézőnek, de a szertartás világába is elröpíti, mint a misén, ahol nem az nyűgözi le, ami történik, hanem ahogy történik. Operaénekeseket hívtunk meg, akik élőben kölcsönözték a hangjukat a tátogó színésznek. Ezt már sokan nem tudták hova tenni, mert szerintük túlmentem egy határon.

A Bárkán játszottál is. Önfejű vagy, szinte csak a saját koordináta és eszmerendszeredben tudsz önmagad lenni, mégis engedned kellett, hogy rád osszanak szerepeket. Jól hoztad mások elvárásait?

Szerintem nem tudtam őket jól megcsinálni. Rómeónak például borzalmas voltam. Az egyetlen szerep, amit jól meg tudtam csinálni: a Hamlet. A Hamletben a koordinált oldalam párosult egy nagyon szabad, nagyon lázadó oldalammal. De ott sem színész voltam, arra törekedtem, hogy, én mint Balázs Zoltán képviseljem Hamlet problémáját. Megtörtént, hogy az ötödik monológnál nagyon elfáradtam, azt éreztem nem tudom folytatni a darabot és szükségem van egy kis szünetre. A másik énem meg azt mondta, hogy engem ezért fizetnek és várják a hatást. Aztán amíg ezek viaskodtak egymással én azt mondtam 350 embernek a nézőtéren, hogy kérek két percet, mert elfáradtam. Nagy csend lett, aztán szép lassan elkezdtem szavanként összerakni a monológot. A közönség tapsolt- érezték, hogy megsemmisült a színház és én is csak egy vagyok közülük- de a színészek kiakadtak, hogy ilyet nem lehet csinálni. Fontos felfedezés volt, hogy az ember merje megengedni magának a hibákat.

Hatévesen elindultál egy bőrönddel otthonról egy vándorcirkusz után, mert játszani akartál. Aztán színész és rendező lettél, mert még mindig játszani akartál. Egy társulat vezetésében, főleg a mai helyzetben, mi a játék neked?

Még mindig meglep a független színház orosz rulettsége, még mindig nem lőtték ki a golyót, ami benne van a pisztolyban, de kifogják, ebben biztos vagyok. A mai napig rengeteg kérdést kell feltennem, de nem tudom megválaszolni, amíg nem járok a végére. Csinálni mindig értékesebb, mintha azon agyalok, hogy csináljam-e. Inkább hoztam egy döntést, aztán becsuktam a szememet, vagy a fülemet, hogy lássuk meg. Tudom, hogy egyszer vége lesz és van egy előadás a végén, amit meg szeretnék csinálni, de ahhoz végig kell még járni sok mindent.

Ezt az utat megpróbálják most lerövidíteni neked. Már elfogadásra került a 2013-ban hatályba lépő előadóművészeti törvény, ahol titeket, eddig kiemelt függetleneket egy gyakorlatilag nem létező harmadik kategóriába sorolnak a nemzeti és kőszínházak után, úgy háromszáz másikkal. Neked, mint társulatvezető előre kell tervezned. Mit fogtok tenni, ha ez bekövetkezik?

Muszáj előre gondolkozni és előre menni egy ilyen szituációban is. Én ebben az országban szeretnék élni és dolgozni és lehetőleg abban a minőségben, amit elvárnak és megszoktak tőlünk. Ha itthon nem tudunk a tehetségünknek, a tudásunknak és az eddig bizonyított éveinknek megfelelő helyzetbe kerülni, akkor nem lesz más választásunk, mint elmenni, mert méltatlan helyzetben nem akarok és nem is tudok dolgozni. Nekem a rendezéssel, a darabokkal és a színészeim fejlesztésével kellene elsősorban foglalkoznom, nem azzal, hogy orwelli viszonyok közt hadakozzam és a hangomat hallassam.

Van bármilyen kőbevésett alapelv a társulaton belül?

Hogy ne hazudozzunk egymásnak és a nézőnek sem. Persze nálunk is vannak nézeteltérések, korosztály- és ízlésbeli feszültségek, de egy a szellemiség. Nagyon fontos, hogy domináns legyen a társulatvezető, de nem uralhatja a társulatot, nem tenyerelhet rá a színészei személyiségére, mert akkor nem maradnak szabad, erőteljes és friss emberek, akik attól lángolnak, hogy önmaguk. Itt a bázison emberközeli térben játszunk és emberszínészeim vannak. Mindenki elfelejti, hogy először ember volt, aztán lett színész. Nálunk itt maradnak a nézők előadás után is, beszélgetünk velük. Minket az fáraszt, ha nem kérdeznek. Én tudni akarom, mit visznek haza: ha elmesélik, én kapok.

Azért ezt a tempót nem bírták sokan. A kezdeti társulatból már csak Fátyol Kamilla van veled.

Igen, amit mi csinálunk, nem feltétlenül színészbarát a szó klasszikus értelmében, de ha valaki átlépi ezt a bizonyos határt, ahol nincsenek garanciák és biztonsági korlátok, akkor nagy élmény és nagy boldogság. Olyan területekre jut el a színész, ahova soha nem jutna el magától. Nincs rá recept, hogy ki miért csinálja, de a saját felelősség kikerülhetetlen. Hinned kell abban, hogy itt történhet veled valami, és ha -het, akkor -ik.

A legtöbb független színház a kortárs mentén határozza meg magát. Te ehhez képest igazi klasszikusokat játszol, ti magatok nem írtok darabokat. Mi határozza meg mégis a darabválasztást?

Én nem vonzódom a kortárs drámákhoz, nálam a téma a kortárs a Don Carlosban is, a megvalósítást szeretném „kortársian” megfogni. Én a színházat sokkal elemeltebbnek, elrepítettebbnek gondolom, amihez jelek és kódok vezetnek, nem lehet tálcán kínálni, mert akkor megsemmisül az érdekeltsége annak, aki idejön. Én meg akarom lepni a nézőt, de nem attól fogom meglepni, hogy ismerős lesz egy-egy mondat vagy szituáció. Nálam a színész határozza meg a darabot, ha nincs olyan színészem, aki nem alkalmas a feladatra, akkor azt a darabot nem csinálom meg, hiába van egy lista a fejemben a darabok sorrendiségéről.

Már rengeteg meghívásotok van külföldön. Most jöttetek haza Lengyelországból, aztán Romániába és Erdélybe mentek, majd Bécsbe, szinte két héten belül. Nyomulni és lobbizni kellett az elején a meghívásokért, vagy ez is jött magától?

Nyolc éve, a kortárs drámafesztiválon egyszerre szerepelt a Négerek és a Theomachia. Már akkor hívtak, de mi nem mentünk, mert még nem tartottunk ott. Még meg kellett találnom a legideálisabb médiumanyagot, akik képesek egy repertoárt eltartani, ilyen közegben működni és nem restek működtetni az idegrendszerüket sem, ez négy éve megvan.

Töröcsik Marit, a Nemzet Színésznőjét, mivel vetted rá, hogy a Figaró házasságában „játsszon” veletek?

Gondolod, hogy itt lenne, ha nem akarna? Egyszerűen kíváncsi arra, hogy ki ő és még ki lehet ő. Azt hiszem, annál abszurdabban nem tudom leírni a Maladype fejlődéstörténetét, mint hogy a Törőcsik Mari itt próbál és játszik velünk egy nyolcadik kerületi lakásszínházban és igazgató úrnak szólít engem.

Szabó Ágnes, 168 óra