Nem elégít ki a kockázatmentes színház - Interjú Balázs Zoltánnal

Folytatódik a Maladype Színház vendégjáték-sorozata a REÖK-ben. Az őszi félévben a Platonovot és a Figaró házasságát láthatja a közönség. Az együttesnek – amely idén februártól pezsdíti fel a város színházi életét – igazi rajongó-tábora alakult már Szegeden: eddigi három előadásukra tömegek voltak kíváncsiak. A Platonov után és a Figaró előtt Balázs Zoltán társulatvezetőt, rendezőt faggattuk többek között a szegedi közönségről, új előadásaikról, a Maladype korszakairól.

Sokadik alkalommal szerepeltek Szegeden, a REÖK-ben – mindig zsúfolt teltház előtt, és egy közönségtalálkozón is „átestetek” már. Milyen a szegedi közönség? Nyitott, befogadó vagy még „nevelni kell”?

Semmi probléma nincs a szegedi közönséggel, rendkívül nyitottak, elképesztő a figyelmük – nem csak az előadásokon, de a közönségtalálkozón is ezt tapasztaltam. Sokan jelentek meg azóta a pesti előadásainkon, ami nagyon jó dolog, hiszen tovább figyelik a sorsunkat. Örülünk ennek a sorozatnak, amit a REÖK indított, hiszen így mi is sok színt tudunk megmutatni a működésünkből és a nézőknek is nagyobb kínálatot ajánl a széria: ha például valaki nem ült be az Übüre, akkor el tud jönni a Figaróra. Előbb-utóbb valahogy mindenki találkozik velünk, mi pedig a nézőkkel.

Egyébként mit gondolsz a közönségnevelésről? Ami az ilyen típusú társulatoknál elég fontos szerepet szokott kapni…

Hiszek a dologban, bár a nevelés szótag zavar benne, mert sajnos pejoratív. Inkább párbeszédnek nevezném. Nemrég elindítottuk a Szabad Akadémiát, illetve tavaly folyamatosan, két hónapon keresztül nyílt próbákat tartottunk az Übü királyhoz kapcsolódóan. Kiderült: a nézők nem arra vágynak, hogy okítsák őket, hanem arra, hogy a színészek és alkotók olyan dolgokat nyissanak meg feléjük, amik foglalkoztatják őket a nézőtéren, de nem jutnak el odáig, hogy hangosan kimondják vagy megkérdezzék. Mi nem feltétlen várjuk meg az előadás végét ezzel: gyakran előadás közben csapnak le a színészek a változó eseményekre. Fontos a párbeszéd néző és alkotó között, nem hiszek abban, hogy a néző buta vagy befolyásolható. Mi fórumot szeretnénk biztosítani a párbeszédre, nem csak közönségtalálkozókon, hanem iskolákban, nyílt próbákkal, a honlapunkon megtalálható blogon keresztül. Akár a Mikszáth téri bázisunkra is feljöhetnek bármikor. Velünk egészen spontán módon is lehet kommunikálni. Szeretnénk, ha tényleg azt éreznék, hogy személyes ismerősei a színházunknak. A Szabad Akadémia például tisztázatlan fogalmak átbeszélésére alkalmas. Egy hónapban két alkalommal egy adott témát boncolgatunk – gyakorlatokkal, játékokkal, meghívott vendégekkel, nézőkkel. Hiszek abban, hogy a néző tanulni szeretne, kíváncsi, és joga van ahhoz, hogy megtudjon és megkérdezzen dolgokat.

Mi alapján választod, választjátok ki az előadásaitok irodalmi alapanyagait? Miért a most bemutatott Platonovval és a hamarosan színre kerülő, majd a REÖK-ben is látható Figaró házasságával indult az évadotok?

Egyrészt nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy milyen személyiségek alkotják a színházunkat. Belőlük indulok ki mint rendező és mint társulatvezető. Ismerem a gyengéiket, erősségeiket, modorosságaikat, fejleszthető és fejlesztendő képességeiket. Fontos, hogy azt az utat is szem előtt tudjam tartani, amit magamnak jelöltem ki. Néha nagyon váratlan, itthon nem játszott alapanyagokkal dolgozom – Hölderlin, Genet, Ionesco, Weöres. Ugyanakkor a klasszikus formalisták felé is elindult a társulat: Büchner, Csehov, valószínűleg lesz Shakespeare-előadásunk. A Figarót a rendező, Zsótér Sándor választotta. Sztanyiszlavszkij azt nyilatkozta egyszer, hogy megrendezhetetlenül nehéz. Valószínűleg ez annyira inspirálta Sanyit, hogy belevágott. Nem akármilyen körülmények között rendezi, hiszen egyrészt a bázisunkon – ami gyakorlatilag egy nagy lakás – működik majd az előadás, másrészt Törőcsik Mari is kapott egy szerepet benne. Később, az évad folyamán még egy színészikonunkat, Béres Ilonát is láthatja majd a közönség, az általam rendezett Infernóban. A Platonov egyszerű választás részemről. Fontos kérdés egy társulat működésénél, hogy van-e koncepció, létezik-e terv, az ember képes-e hatni a környezetére, egyénileg is ajánlatokat adni a résztvevőknek és azok képesek-e tovább adni azt. A terv, a tervezés izgatott: olyan Csehovot szerettem volna csinálni, ami nem a pszichologizáló elemzésen és a hiperrealista „mütyürkézésen” alapszik. A Platonov Csehov legnyersebb, legkimunkálatlanabb darabja, alig tizenkilenc évesen írta. Sok csehovos motívum van már benne, viszont van annyira ösztönös, nyers és pofátlan, hogy egy fiatal csapat megpróbálja megtölteni erővel, dinamikával, dühvel, figyelemmel és értelemmel. Szertelen, szabad, sűrű anyag.

Hogyan kerül hozzátok olyan klasszikus színészi eszközökkel dolgozó ikon mint Törőcsik Mari vagy Béres Ilona?

Az én ötletem volt és a Sanyié. Majdnem dolgoztam a Nemzetiben Marival, az Amalfi hercegnőben játszott volna egy férfi szerepet, csakhogy akkor került kórházba. Úgyhogy ez egy adósságom felé: most közvetve, a társulaton keresztül mégiscsak dolgozhatunk együtt. Ez egyébként sokkal inkább Törőcsiket és Bérest minősíti: olyan állapotban és kondícióban vannak, hogy még mindig vágynak arra, hogy valami váratlan, nem szokványos történjen velük. Nagy elismerés, hiszen bizalmat szavaznak az együttesnek.

A Maladype régóta létezik, mégis mintha mostanában, az elmúlt pár évben kaptak volna fel titeket. Belülről nézve is ez a Maladype legjobb időszaka?

Többen mondják ezt, de nem így érezzük. Amikor a Maladype elindult, őrületes sajtóvisszhangot kaptunk, a magyar színház ünnepének nevezték az előadásainkat. Aztán a Négerek előadása után páran kihátráltak, mert nem tudták követni. Most nem a nézőkre gondolok elsősorban, hanem a szakmára. Többen megijedtek attól, hogy nagyobb figyelemre van szükség annál, minthogy „tetszett/nem tetszett”. Egy idő után bizonyos írók és elemzők – bár az elemzés éppen hogy hiányzott a munkájukból – ránk ragasztották a formalista jelzőt. Akkor furcsamód több ága is kialakult a szakmai figyelemnek, de a Maladype folyamatosan működött és mindig elég frekventált helyzetben volt. Akadt olyan időszak, amikor néhányan – szociális okok miatt: családos emberek lettek, én meg nem tudtam elég pénzt adni nekik – kiváltak az együttesből. Aztán volt olyan, hogy egyre bátrabb, merészebb, ám egyre egylényegűbb filozófiát próbáltunk követni, ott automatikusan átszűrődtek a rostán bizonyos színészi habitusok, de ez is normális. Aztán jött a Leonce és Léna, ami már új korszaknak számít. Éppen akkor volt egy szerencsétlen lovas balestem, három hónapig otthon feküdtem a műtét után, és azon gondolkoztam: a Leonce és Lénából társulati darabot szeretnék csinálni, ami az akkor a főiskoláról érkezett tagokat egybefogja, de nem akartam, hogy mi is megcsináljuk a magunk Leonce-olvasatát száz másik után. Azt szerettem volna, ha a színészek variációkat, gondolatokat, spontán ötleteket fogalmaznak meg. Így jött, hogy mindegyik jelenetet négy variációban készítettük el. A színház általában kockázatmentes, mindenki pontosan tudja a dolgát, megtalálja a kellékét, stb. Úgy éreztem, ez engem nem elégít ki, és akkor, hál istennek együtt új lendülettel új lehetőséget ajánlottunk magunknak. Erre építettük később a Tojáséjt, az Übüt, a Lorenzaccio-t. Ehhez a tudatos váltáshoz persze kellettek a partnerek. Boldog ember és rendező vagyok, mert egyrészt soha nem kellett megalkudnom, másrészt olyan barátaim vannak a színészek és a közvetlen munkatársak személyében, akik partnerek a változásban, állandó kísérletezésben. Értik, képviselik és magas színvonalon dolgoznak érte. Ez független attól, hogy elismernek-e minket, de tény, hogy van egy erős nézőbázisunk, hazai és külföldi szakmai figyelem is irányul ránk.

Fizikailag, szellemileg erősen karban tartod a színészeidet. Nemrég részt vettem Zsótér Sándor egyik egyetemi előadásán, ahol feltették neki a kérdést, hogy milyen a jó színész. Ő olyanokat válaszolt, hogy nyitott, befogadó, kíváncsi, stb. Eszembe jutott pár színész és társulat a válasza alapján, és az elsők közt volt a Maladype. Milyen színészi tulajdonságokat vársz el tőlük?

Sanyi megelőzött a válasszal. A Lorenzaccio nem véletlen sikerült olyan jól: az ő személyes világa, ironikus, karcos humora, intellektusa ritkán találkozik egy egész együttessel. Olyan előfordul, hogy egy színésszel – most például Kerekes Évával az Örkényben. Szóval egyetértek Sanyival. Túl azon, hogy nyitottnak kell lennie egy színésznek, igényes kell legyen önmagával, a partnereivel és az anyaggal szemben. Nem szabad félnie a változástól, sőt kimondottan izgatnia kell a változás lehetősége. Külföldön mindig azt hiszik, a színészeink akrobaták vagy táncosok. Persze nincs szó ilyesmiről: prózai színészek, akik jóban vannak a testükkel. Alapvetően a mentális kondíción múlik minden, azon, hogy az agyban a figyelem, az értelem és a gondolatok hogyan tudnak rendeződni. A színész nem egy sötétben tapogató ösztönlény kell legyen, aki aztán vagy ráérez valamire vagy nem. Az ösztöneit jól használva, mégis a saját helyzetét értelmezve az adott darabban és társulatban újabb és újabb javaslatokkal kell előállnia önmaga és a környezete számára.

Az olyan kis létszámú, alternatív, komoly műhelymunkával és együttgondolkozással dolgozó társulatoknál, mint ti, fennáll a veszélye annak, hogy egyszercsak kiégnek a nagy együttgondolkodás folyamán, és muszáj szétrobbannia annak, ami addig jól működött. Lásd Krétakör. Látsz-e esélyt ilyesmire a – reméljük, távoli – jövőben a Maladype esetében?

A veszély fennállt a hetedik évünkben, a balesetem környékén. Nekivágtunk azonban egy újabb hetes sorozatnak: most a harmadik évünkben vagyunk, még négyet bírunk, remélem. Mivel jövőre tíz éves a társulat, szeretném inkább a következő évtől számolni az újabb tízet, és nagyon fogok örülni, ha egyszer húszat megélünk. Bár Ariane Mnouchkin – aki most a Nap Színház negyvenéves évfordulóját ünnepli – azt mondja, ő maga nem hiszi el, hogy ennyit együtt tudtak tölteni, és ennyi idő alatt annyi lehetőség és probléma adódott, hogy minden nap szétmehetett volna a társulat. Vannak jó és rossz példák… Az embernek tudnia kell keményen és kegyetlenül szembesítenie ezzel elsősorban önmagát, aztán az alkotótársait. Úgy érzem, a következő négy évben még együtt marad a csapat, nagyon tisztán és tudatosan halad tovább. Főleg akkor – és ez a legfontosabb –, ha ilyen erős és jó játszótársai vannak mint a szegedi közönség.

Fábián Barbara, Páholy