Mindent mi vállaltunk - Interjú Fátyol Herminával és Fátyol Kamillával

Fátyol Hermina és Fátyol Kamilla a Maladype Színház tagjai. Gyakran reggeltől hajnalig tanulnak, próbálnak, játszanak. Azt remélik, a következő évad talán lazább lesz, mint ami éppen mögöttük van.

A Pécsi Országos Színházi Találkozón, félórás szünettel, kétszer egymás után játszottátok el a Leonce és Lénát, amiben igen intenzív mozgások vannak. Szerintem ilyen energiát igénylő produkcióból nem szabad egy nap kettőt vállalni, ráadásul úgy, hogy a második éjfélig tart. Az volt az érzésem, hogy ott haltok meg.

F. H.: Nekünk is. És ráadásul reggel tíztől már próbáltunk.

Balázs Zoltánnál állítólag gyakori, hogy egész nap próbál.

F. K.: Ez az utóbbi időben enyhült. De ha Zoli nem is hajt minket agyon, mert erről már leszokott, mi magunk bemegyünk, és önszorgalomból próbálunk.

Meglehetősen kevés pénzért igen sokat dolgoztok. Miben hisztek?

F. H.: Én színházzal Balázs Zolival kezdtem foglalkozni. Korábban csak apróbb dolgokat csináltam, szerepeltem például vizsgafilmekben, klipben. Aztán az egyik ismerősöm szólt, hogy lehetne Zolinál játszani, ő rám nézett és azt mondta, hogy „jó.”

F. K.: Én filmrendező szakra adtam be a jelentkezésemet, a színház nem érdekelt, mert nem tetszett, hogy messze, nagyhangon, nagyemberek nagyszínpadon beszélnek. A filmet közelebb éreztem magamhoz. De amit a Maladype csinált, az tetszett.

F. H.: A Bolondok iskolájában már együtt játszottunk, van a darabban egy ikerpár, és ezek lettünk mi.

Menet közben tanultátok a színészmesterséget?

F. H.: Abszolút. Volt képzés, de nekem a mai napig problémám van a beszédemmel.

F. K.: Reggel kilenctől tartottak mozgásórát, aztán próba, beszéd- és énekóra, este előadás, utána megbeszélés következett.

Soha nem kívántátok a pokolba?

F. H., F. K.: Dehogynem!

F. H.: Mindent mi vállaltunk, semmi nem történt erőszakkal. A Leonce és Léna után többen megkérdezték, hogyan lehetséges, hogy Zoli ilyesmire kényszerít minket. Ha valaki nem akarja, akkor nem csinálja. Elborzadnak például azon, hogy a fiúk nyakában állnak a lányok, mint a cirkuszban, miközben egy bambuszrúd az összes támaszunk.

És közben még beszélnetek is kell.

F. K.: Hát igen. Ezen szoktak szörnyülködni. De ezt már a Négerek előadásánál is megkaptuk, a legutóbbi bemutatónk, a Tojáséj kapcsán meg pláne, amiben például két méterről zuhanunk le.

Kezdetben úgy éreztem, bármilyen rondán hangzik is, hogy Balázs szinte idomít titeket.

F. K.: Ő is használta ezt a szót, de azt mondta, hogy nem akar idomítani bennünket.

Mégis úgy láttam, hogy igen keményen beállított mindent, a személyiségeteknek nem sok szerep jutott, le kellett járnotok, amit előírt. A Leonce és Léna meg a Tojáséj esetében is érződik a kemény munka, ami nyilván bizonyos drillel is együtt jár, de a katonásdi mellett hihetetlen öröm és felszabadultság is sugárzik a produkcióból.

F. H.: Ez így van. Főleg a Tojáséjben van ez így, mert abban még fix jeleneteink sincsenek, mint a Leonce és Lénában, az egész előadás alatt improvizálunk.

F. K.: Annyit tudunk, hogy az előadás végén és elején körülbelül minek kellene kialakulni. Nem tudjuk, mi lesz a következő zene, amit föltesz Zoli, lehet, hogy teljesen ismeretlen számunkra. Bizonyos játékszabályokon belül kell improvizálnunk és teljesen felszabadultnak lennünk.
hirdetés

Az együttes tagjai tényleg nagyon szeretik egymást, vagy ez csak látszat?

F. K.: Mi tényleg nagyon szeretjük egymást.

F. H.: De nem vagyunk szekta, pedig ezt sokan mondák már.

Kommuna sem vagytok?

F. K.: A színházon túl nem élünk együtt.

F. H.: De sok időt töltünk együtt. A Tojáséjt például nem lehetne innen-onnan összeszedett színészekkel, a szokásos 6 hét próbaidővel megcsinálni. Olyanokkal ezt lehetetlen lett volna létrehozni, akik nincsenek sokat együtt, és nem olyan intenzitással dolgoznak, mint mi.

Nem nézitek le a hagyományos színházban dolgozókat, és ők nem néznek le titeket? Nincs hasonló ellentét, mint a klasszikus és a kortárs táncosok között?

F. H.: Lehet, hogy ők lenéznek minket, nekem nincsenek előítéleteim. De a hagyományos színházi működésben nem tudnék létezni, egész egyszerűen nem érdekel. Én a Maladypébe csak bekerültem, nem akartam mindenképpen színész lenni.

Még most sem akarsz mindenképpen az lenni?

F. H.: Erre nem tudok válaszolni. A mostani társulattal szeretnék játszani, ameddig erre lehetőség van, ha már nem lesz, akkor meglátom, mit fogok csinálni.

Konvertibilisnek érzitek a színészeteket, vagy főleg Balázs Zolihoz kötődik?

F. K.: Nem gondolom, hogy csak hozzá kötődünk, hiszen másoktól is tanultunk, és dolgoztunk többfelé. De pár évvel ezelőtt már mi is gondolkoztunk azon, hogy csak Balázs Zoli-színészekből áll-e a társulat. Aztán rájöttünk, hogy színészekből áll, és elsősorban emberekből. Többen dolgoztak már Balázs Zoli előtt is mással, és azóta is dolgoznak.

F. K.: Én a Bárkában is voltam stúdiós meg segédszínész. De most éppen nem tudom, hogy milyen fajta színház érdekel nagyon, és mi az, ami egyáltalán nem. A másutt látott előadások általában nem különösebben tetszenek.

Mi nem tetszik?

F. K.: Ha valaki úgy van színpadon, hogy látom, ő egy színész. Akár tök jól játszik, tök jól beszél, talán még élvezem is, de valami mégis hiányzik, ami megfog, amitől három nap múlva még mindig szerelmes vagyok belé. Persze mi is nagyon messze vagyunk attól, amit színházról elképzelünk.

F. H.: A néző-színész távolságot, az úgynevezett dobozszínházat nem bírom elviselni, elavultnak találom.

Filmeztetek is már.

F. H.: Tavaly például Dettre Gáborral forgattuk az Antigonét. Kamilla játszotta Antigonét, Ismenét pedig én. De forgattunk Pater Sparrow-val, Kamilla Pálfi Gyurival is.

Mit tudtok a következő évadról?

F. H.: Zoli megígérte, hogy nem fog agyonnyúzni minket. Zsótér Sándor rendezi a Lorenzacciót, abban én nem vagyok benne, de Kamilla igen. Aztán a fiúk az Übü királyt próbálják, amiben lányok nem szerepelnek. A többit még nem tudjuk biztosan, talán lazább évad lesz, mint amilyen mögöttünk van.

Címlap Interjú, Pesti Műsor, 2009.