Úszunk. Már elhagytuk a szárazföldet - Interjú Balázs Zoltánnal

Balázs Zoltán, az egyik legtehetségesebb fiatal rendezõ, színész, a Maladype Színház vezetõje jelenleg a Budapest Bábszínházban a Faustot állítja színpadra. Erdélybõl jött emberként meg tudja érteni Faust senkiföldjeérzését. Azt mondja, Goethe elképesztõen gazdag szövege olyan összetett és merész, mintha magát az óceánt kellene átúsznunk mentõcsónak nélkül.

Miért fontos önnek a bábjáték műfaja?

Amikor Párizsban tanultam Bob Wilsonnál, ő azt mondta, hogy a színház nem más, mint a halottak feltámadása lassított felvételen. Szerintem ez a bábszínházra is érvényes. Hasonlatos a butoh-hoz, amivel a hirosimai atomtámadás után új színházi műfaj született: visszapörgeti vagy lelassítja, azaz új kontextusba helyezi idő és tér viszonyát. Az atomtámadás intenzitása ráégette a testek árnyékeát a falakra. A butoh az irreverzibilis folyamatokat teszi visszafordíthatóvá, a falakra tapadt árnyakat visszakopírozza az élő testekre. Ez maga a halottak feltámadása lassított felvételen.

A báb pedig a holt anyag megelevenítése.

A báb önmagában érvényes, valóban egyenes jelnek felel meg. Engem maximálisan fölszabadít. Bejövök a bábszínházba, és rendkívül szabadnak érzem magam. Ha például azt mondanám egy színésznek a Cseresznyéskert végén, hogy búcsúzzon el attól a háztól, ahol eddig élt, és csak húzza végig a kezét a falakon, akkor biztos, hogy még valamit beletenne a jelenetbe, meg-megállna, áhítozna, könnyezne. A bábot pedig megfogja a színész, és egyenesen végighúzza a falon a kezét. Vagyis tényleg az a gesztus válik a legfontosabbá, hogy utoljára érintheti a ház falát.

Egészen különböző generációjú színészek játszanak az előadásban.

Tizenkilenc színész játszik benne, huszonkét éves a legfiatalabb és hetvenöt a legidősebb. Nagyon fontos, hogy a különböző generációk a Fauston keresztül is találkozzanak. A fiatalok energiája, lendülete, és az idősebbek bölcsessége együtt képes igazán hatni. A Faust számomra többek között erről is szól. Fantasztikus művészek dolgoznak a Budapest Bábszínházban. Színészek, akik közben csodálatosan báboznak is. És mindehhez adódik Goethe elképesztően gazdag szövege, ami olyan összetett és merész, mintha magát az óceánt kellene átúsznunk mentőcsónak nélkül.

Zsótér Sándor dramaturgként működött közre a produkció szövegének kialakításában, milyen az önök Faustja?

Egy olyan androgün személyiség zaklatott belső utazása, akinek kettő lakja lelkét. Így két ember egységét próbálja utazása során újra meg újra megteremteni.

Mindig Gombár Judit tervezővel dolgozik együtt.

Igen, már nyolc éve. Ez a Faust esetében sincs másképp. Nélküle már nehezen tudnám elképzelni a munkáimat.

Mikor és miért jött át Erdélyből?

A forradalom évében. Édesanyám úgy érezte, hogy el kell jönni, amit én akkor meglehetősen nehezen viseltem, de ma már értem. Úgy érezte, hogy megfullad ott, és meg fog fulladni mindkét gyereke. Átjöttünk még akkor is, ha egy ideig nehéz körülmények között kellett laknunk. De pontosan ezeknek a tapasztalatoknak köszönhetem, hogy meg tudom érteni Faust senkiföldjeérzését. Azon az éjszakán, amikor eljöttünk, Máramaros szigetén fölszálltunk a vonatra. Esett az eső, a nagyszüleim lent maradtak a vonat mellett. Kétségbeesetten sírtam, megindult a vonat, majd befékezett, és megállt. Megörültem, hogy mégsem megyünk, és rohantam kifelé a kupéból, de ismét elindult a vonat, és aztán többé nem állt meg. És azóta úgy emlékszem, hogy az a gyerek, aki kiszaladt a kupéból, le is szállt. Vagyis bármennyire furcsán hangzik, az a tizenkét éves fiú, a szellemtestem, még mindig ott ül a pályaudvaron, és vár engem.

Mit képvisel a gyerek, és mit a mostani énje?

Az egyik erős sóvárgást és vágyat, a másik a hagyományt, és őrületes ragaszkodást a gyökerekhez.

Ez hogyan találkozik azzal, amit Párizsban tanult?

Minden összefügg mindennel. Amikor nem egyetemre jártam, nem Párizsban tanultam, körbestoppoltam Európát, hogy mindenfélét tapasztaljak és lássak. Miután elveszítettem Erdélyt, nekem már nem volt veszítenivalóm. Ezért számomra Magyarországon nincsenek igazán idolok.

Mint a Maladype vezetője erősen diktálja a munkatempót...

A Maladype színészei szabad emberek, ha nem akarnának így és ennyit dolgozni, akkor biztos nem csinálnák.

De mégis egy nagyon zárt közösségről van szó.

Mindent megteszek azért, hogy ne legyen belterjes. Ezért hívtam külföldi vendégrendezőt, ezért rendez majd Zsótér Sándor, és jövőre külföldi koprodukcióban is részt veszünk. Nem akarom, hogy Balázs Zoltán és Társulatává váljon a Maladype, egyszerűen csak én vagyok a művészeti vezetője. Nyilván meghatározom a jövőt, az utat, és biztos, hogy nem diktálok egyszerű tempót.

De elkezdett idollá válni, mert kevés a korosztályában a tehetséges rendező.

Biztos, hogy nem, de borzasztóan jó időszak a harminc és negyven év közötti állapot, amibe éppen hogy beleléptem, nagyon élvezem.

Most egyáltalán nem játszik, pedig például Hamletet és Bicska Maxit is adta a Koldusoperában.

Már nem játszom a Bárkán, az egész évadban felfüggesztettem a színészetemet, pontosan azért, hogy kellően tudjak a Maladypére és a rendezéseimre figyelni.

Az utóbbi három produkciójában, A mikádóban, a Leonce és Lénában, meg a Tojáséjben azt érzem, hogy a magyar színházak átlagát messze meghaladó munka van bennük - ez eddig is volt a rendezéseiben -, és mindehhez káprázatosan felszabadult színpadi létezés társul. Vagyis bár sok szenvedésről is regélnek az előadásai, irigyelni való boldogság sugárzik belőlük.

Eddig sem voltam boldogtalan, de jó érzi, hogy most különösen boldog vagyok. És ebben biztos közrejátszik, hogy volt egy lovas balesetem, lebénultam, meg kellett műteni. Amíg otthon feküdtem, és a kislábujjamtól a fejem búbjáig rehabilitálódtam, ledobtam olyan fölösleges terheket, amelyeket én raktam magamra.

Az nyilván jólesett, hogy hónapokkal eltolták a Bárkában a Sirály bemutatóját, hogy eljátszhassa Trepljovot, nem ugrott be senki ön helyett.

Ehhez szükség volt Szász Jánosra is, aki azt mondta, hogy vagy velem rendezi meg a darabot, vagy senkivel. Szerencsés ember vagyok, mit hazudjak. Miután Erdély elhagyásával elveszítettem mindent, pótolni igyekeztem az otthagyottakat, ezért stoppoltam Európában, ezért tanultam Párizsban is, és ma már nem tudnám megmondani, hogyan volt energiám, időm arra, hogy egyszerre végezzem a színész és a rendező szakot. Megtanultam, hogy az előadásokban a színész személyisége a legfontosabb. A Nemzetiben is többek között azért vállaltam rendezést, mert tudtam, hogy Törőcsik Marival szeretnék dolgozni. Az Amalfi hercegnőt rendezem majd az évad végén.

Törőcsik Marinál járt azután, hogy kiengedték őt a kórházból. Mit mondott?

Azt, hogy "tudja Zoltán, ha én rendező szagot érzek, akkor megyek." Mostanában több műfajban is lehetőségem van kipróbálni magam, így a Mezzo Fesztiválon ősszel operát rendezhettem, most a Faustot állíthatom színpadra a Budapest Bábszínházban de utána visszatérek a Maladype társulatához, amelynek tagjai a legfontosabbak számomra.

Milyen stádiumban tartanak a Faust próbái?

Úszunk. Már elhagytuk a szárazföldet, de még nem látom a másik partot. Szerintem a Faustot egy életen keresztül lehetne rendezni.

Bóta Gábor, Népszava