Nagy kihívásnak vettem, és tanulságos feladatnak tartom - Interjú Balázs Zoltánnal

A szegedi operafesztiválon az Opéra de Rennes produkciójában láthatjuk Heinrich Marschner A vámpír című darabját. A romantikus műben rejlő lehetőségekről és a munkatapasztalatokról beszélgetünk a rendezővel, Balázs Zoltánnal.

A szerző Weber kortársa, sőt munkatársa is volt, és ahogy a Bűvös vadászban, úgy A vámpírban is megjelenik a természetfeletti. Mennyire határozta ez meg a rendezést?

Mi a cselekményt japán környezetbe helyeztük. Egy erősen stilizált, minimalista, rendkívül sűrű romantikát képviselő szamuráj világba, amiben minden föllelhető az eredeti misztikumból és érzésvilágból, csak valahogy a japánoknak, a keletieknek a vérhez, a halálhoz, a szerelemhez, a gyilkossághoz, a barátsághoz, a skizofréniához egy kicsit más a viszonyuk, mint nekünk, kényelmes európaiaknak. Nem mintha skót csizmákban, ködös fehér füsttel, Walter Scott-i környezetben nem lehetne színpadra állítni a művet. De úgy gondoltam, nem az a fontos, hogy vámpírfogakkal, köpenyben rohangáljon a főszereplő, sokkal inkább a belső tulajdonságokat és történéseket kell szimbolizálva megjeleníteni.

És gondolkodás nélkül az ugrott be, hogy ehhez japán környezetbe kell tenni történetet?

Igen. Határozottan. A japán környezet tökéletesen fedte nekem a romantikát és az ellenpontját, a hideg rációt, a bábszerűséget, a halotti világot, hiszen a vámpírok mégiscsak élők és halottak között vannak félúton.

A halandók és hallhatatlanok, illetve a halottak közti kapcsolat alapján lehetett volna antik görög világ is...

Nagyon érdekes, hogy mondod, mert az is megvan, méghozzá a kórus esetében, amelynek, akárcsak a görögöknél, nagyon sokszor dramaturgiai szerepe van, a megszólalásai nem csupán szimpla narrációk. Az előadásban a kórustagok is folyamatosan átváltoznak, ha kell táncoló fiatalok, ha kell vadászok. Ugyanúgy változtatják a kettősségüket, mint a vámpír.

A kettősség, a kontrasztok megjelenítése uralja az egész rendezést?

Abszolút mértékben. Ez egy dualista történet. A vámpír mellett ott van ellenlábasa, régi barátja, Edgar Aubry, aki a történet szerint semmi mást nem képvisel, mint a jót, a szerelmet, viszont az ígéretével ellentétben elárulja, hogy Lord Ruthven vámpír. A harc tehát nemcsak a két szereplő között, hanem Aubryban is zajlik, mert meg kell mentenie szerelmét, aki viktimológiai esetként szerepel a vámpír listáján, viszont ehhez esküt kell szegnie, ami akkoriban nagyon komoly bűnnek számított.

A vámpírt alakító énekesről már a civil fotója alapján is azt kell mondanom: „nagyon ott van”.

Igen, ő egyértelműen maszk nélkül is vámpír. Ő is tudja. Még csak bejött az ajtón, már mindenki rám nézett, hogy na, akkor megvan a vámpírod. Mondtam, hogy várjuk még meg a hangot is, és szerencsére az is jó. És nem csak ezek miatt megfelelő, nem csak a tekintete démoni, hanem a lelke is. Ő egy keleti ember. Szír. Pontosan ez az, ami engem érdekelt. A másság. Szírnek lenni ugyanúgy másság, mint feketének, magyarnak, nőnek, férfinak, vagy vámpírnak lenni. A vámpírság egy kirekesztett, nagyon nem jó, magányos állapot. Ez a fontos benne. És ő nekem ezeket fedi.

Kirekesztettsége ellenére a vámpír nem sajnálni valóan más, hanem egy olyan lény, aki nagyon is veszélyt jelent. Az énekesnek meg kell oldania azt is, hogy ne csak negatív figuraként legyen jelen a színpadon?

Igen. Semmiképp nem különös nézésű, szuggesztív vámpírt szerettem volna látni, a követelmény a jelenlét, a presence volt. Például a Nosferatuban is az a gyönyörű, hogy Kinski alakításában nem azt érzem, hogy „én vagyok a vámpír, mindenkit kiszívok, és úgysem kaptok el”, hanem érezni a borzalmat, hogy jön a hajnal, és szíve szerint maradna az emberek között, de vissza kell húzódnia a sötétbe, és beledöglik, hogy egy nővel csak vámpírként tud kommunikálni. Nincs esélye, hogy leüljön vele beszélni, megérintse, odafeküdjön mellé, nincsenek meg a természetes emberi, életszerű pillanatai. Ugyanis ő már nem élő, de nem is halott. Ez az őrület, a két part között rekedtség. Marschner operájában a vámpírnak van egy áriája, amelyben elmondja, hogy saját feleségét és lányát is ő ölte meg. Ez ugyanúgy őrületes dolog. Nabilnak, az énekesnek azt az instrukciót adtam, hogy ahányszor nekimegy egy újabb áldozatnak, mindig a saját feleségét kell látnia benne.

Coppola Drakula-filmjében a gróf hajdani szerelmét keresi minden áldozatában. Most a te rendezésedben két áldozatot is egyetlen énekes alakít. Eszedbe jutott ez a párhuzam?

Valóban erről van szó, amit a Coppola-film is megfogalmazott. Ugyanez volt a cél. A tükrözés. Nem csak a vámpír, valamint a Ruthven és Aubry közötti harcok metamorfózisát szerettem volna ábrázolni, hanem fontosnak tartottam azt is, hogy a nők megújulása, újrateremtése és újra meggyilkolása ugyanígy folyamatos legyen a darabban.

Ezt az operát te megkaptad feladatként, vagy választhattál?

A rennes-i operaház igazgatójával közösen választottuk ki. Neki ez egy régi, dédelgetett álma volt. Ugyanis ahogy nálunk, úgy Franciaországban sem játszották még soha.

Az igazgató rád bízta, hogy mit hozol ki belőle?

Teljesen. A tervelfogadón, ahol bemutattam makettekkel, rajzokkal, hogyan képzeljük el az előadást, megvétózhatta volna, de mindent jóváhagyott, nagyon boldog és elégedett volt.

A rennes-iek mennyire voltak hozzászokva egy ilyen szimbolikus színrevitelhez?

Nem nagyon. De üdvözölték a dolgot, rendkívül nyitottak, figyelmesek, odaadóak voltak. Elképesztő a felkészültségük. Nem fordult elő, hogy ha kértem valamit, akkor az fél másodpercen belül ne lett volna megcsinálva. És nem csak az előadók álltak így hozzá. A díszlet egy japán udvar stilizált változata, négy hatalmas ajtóval egy nagy fehér falban. Ha ezt nem úgy valósítják meg, mint ahogy tették, hajszálvékony repedésekkel, recsegés nélküli, hangtalan ajtómozgásokkal, akkor semmit nem ér az egész. Ilyet nem nagyon tapasztaltam Magyarországon. Itt valahogy mindig marad egy kis kosz, mindig az van, hogy csak majdnem olyan, de jó lesz ez. Olyankor harcolni kell, hogy ne csak „majdnem” legyen.

Azon túl, hogy Rennes-ben nem kellett harcolnod, miben volt még más a kinti munkamódszer?

Az operában maximum 5-6 órát próbálhatsz egy nap. A hatodik óra után leeresztik a vasfüggönyt, mese nincs. Ez nekem ugyan nem új, mert én nagyon pontosan, takkosan dolgozom itthon is, de a saját csapatommal napokig tudok csiszolni részleteket. Itt erről szó sem lehetett, óramű pontossággal kellett működnie mindennek. És működött is, úgy csináltuk meg, ahogy szerettük volna, semmiféle megalkuvásra nem volt szükség. Nagy kihívásnak vettem, és tanulságos feladatnak tartom. Szerintem minden fiatalnak kutya kötelessége lenne megpróbálnia operát rendezni, ugyanis ez a művészetek királynője. Mindent tud, amit színházilag, zenileg, mozgásilag, képzőművészetileg csak integrálni lehet. Ilyen léptékű zenei produkcióban még én sem vettem részt korábban. Nagyon örülök, hogy nagy színpadon, külföldön csinálhattam meg. Remélem, nem utoljára.

SzJ, Café Momus