“SZERETEM PROVOKÁLNI, TESZTELNI MAGAM” – INTERJÚ FEKETE RÓBERTTEL

Ősszel indult a Balázs Zoltán által megfogalmazott „ÖT KAPU” elnevezésű korspecifikus színház-metodikai koncepció és a hozzá rendelt komplex színházművészeti és tehetségmentő/gondozó program. Az elképzelés egyfajta szakmai javaslatcsomag a színpadművészet megújítása számára, amelyben a független színházi alkotó több műfajra kiterjedő, hazai és nemzetközi terepen szerzett színházi ismereteire, pedagógiai tapasztalataira alapoz. A Maladype társulatának junior tagjait bemutató interjúsorozatunkban most Fekete Róberttel, az ÖT KAPU program kutatójával beszélgetünk.

Hogy kerültél a színház közelébe?

Erdélyben születtem, Szászrégenben. Kiskorom óta vonzott a színpad, tagja voltam a városi bábcsoportnak és a helyi zeneiskola negyedévente megrendezésre kerülő zongorakoncertjein is örömmel léptem fel. Tizennégy éves koromban elkerültem Kolozsvárra, a Református Kollégiumba, ahol diákszínjátszó előadásokban is részt vettem. A Maladype többi junior tagjával ellentétben én nem Marosvásárhelyen végeztem az alapképzést, hanem Kolozsváron, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Színház- és Filmművészeti karának színész szakán, Szilágyi-Palkó Csaba osztályában. Egy idő után úgy éreztem, hogy új emberekre, új impulzusokra van szükségem, ezért eldöntöttem, hogy felvételizni fogok a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem (MME) mesterképzésére, B. Fülöp Erzsébet osztályába, akiről nagyon sok jót hallottam. Későbbi osztálytársaimat, jelenlegi kollégáimat már a felvételi előtt megkedveltem.

Ennyire fontos számodra a környezet, a csapat, hogy mennyire inspirálnak, akikkel közösen dolgozol?

Nagyon fontosak számomra az engem körül vevő emberek és a színházi közeg pozitív ingerei. Igyekeztem mindig rátalálni arra a közösségre, ahol az alkotó energiák és a kreatív erők dominálnak. Elengedhetetlen az egyéni motiváció, de nem lehet fontosabb, mint mindannyiunk közös ügye, a készülő előadás. Sokkal produktívabbnak érzem magam, ha a kialakuló előadás légkörét nem fertőzi meg valamelyik kollégám egója. Szeretek a próbán eltévedni, elveszni, de ehhez segítő szándékú alkotótársak és bizalom is szükséges.

Jól tudom, hogy négy nyelven beszélsz?

Igen, és már színpadon is használtam mindegyik nyelvet. A marosvásárhelyi mesterképzés ideje alatt a nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színházban játszottam egy román és angol nyelvű előadásban (Rocky Horror Picture Show), valamint két német nyelvű előadásban is (Woyzeck, R.U.R. – Rossum’s Universal Robots). A román nyelvet már óvodás koromban elsajátítottam és a román szomszédainkkal gyakoroltam. A német nyelvvel is kiskoromban találkoztam. Édesapám munkájának köszönhetően beszélt németül, engem pedig dühített, hogy nem értettem. Igyekeztem „felzárkózni” hozzá és a líceumban főtantárgyammá választottam, később érettségiztem is belőle. Angoltudásomra a filmekből, a sorozatokból és az iskolai tananyagból tettem szert.

Ma már a Maladype társulatában vagy. Hogy kerültél Balázs Zoli látószögébe?

Zolival akkor találkoztam először, amikor egyetemünkön megrendezte számunkra az Augusztus című előadást. A próbafolyamat rendkívül inspiráló volt. Később, egy bukaresti konferencia során, ahová engem az MME delegált, ismét találkoztam Zolival. Ő éppen a Gardéniát rendezte az Odeon Színházban. Sok mindenről elbeszélgettünk és felmerült az a lehetőség is, hogy kipróbáljam magam a Maladype társulatában. Nagyszebenben ekkor még nem voltam társulati tag, de már játszottam néhány előadásban és jelezték, hogy számítanának rám a következő évadban. Így először velük kellett egyeztetnem erről a lehetőségről. Constantin Chiriac, a színház igazgatója, ismerve Zoli személyét és munkásságát egyértelműen támogatta ezt az elképzelést és arra biztatott, hogy a Maladypét válasszam. A nagyszebeni színház arra is hajlandó volt, hogy futó előadásaimat a Maladype programjához egyeztesse. Mindig arra törekedtem, hogy igényes szakmai kihívásokkal és igazi változásokat indukáló lehetőségekkel kerüljek kapcsolatba. Nyitott vagyok minden olyan impulzusra, ami számomra még ismeretlen alkotóterületek lehetőségeit tárja fel. Ilyen például a filmezés. Szeretem provokálni, tesztelni magam. Az egyetemen kaptam egyfajta alaptudást, de nem érzem azt, hogy ez elegendő lenne ahhoz az általam keresett minőséghez, amit pályakezdőként kijelöltem a magam számára. Ezért volt fontos szempont, hogy olyan színházi műhelybe kerüljek, ahol lehetőségem nyílik a folyamatos tanulásra, a próbákon túli kurzusokon való részvételre.

Az ÖT KAPU program kutatójaként hogyan érvényesülnek ezek a szándékaid?

Úgy tekintek a programra, mint egy összefüggő gyakorlatsorra, ami által letisztulnak bennem a különféle beidegződések, és idővel megtanulom szétválasztani a színészi eszköztár hiteles és hiteltelen összetevőit.

Mi a program íve, milyen mérföldkövek vannak benne?

Olyan szakmai-emberi felismeréseken alapuló elméleti-gyakorlati stádiumok ezek, olyan brainstormingok, amelyek során mindannyian az aha-élményt tapasztaljuk meg; hogy tudtunk bizonyos dolgokról, de nem tudtuk elhelyezni őket holisztikusan. Különböző asszociációs játékok által jutunk el a színházcsinálás ok-okozati kérdéseihez. Azt a kereső-kutató és megújuló színházi folyamatot keressük az ÖT KAPU által, amelyben az alkotó és a néző képessé válik újra rácsodálkozni a színházművészet alapvetéseire. A program lényege a hosszú távú érzékenyítési folyamat.

A Zolival való közös munka által egy újfajta munkamódszert ismertél meg. Milyen új impulzusok, gyakorlatok szervezik a következő három év fejlődési koncepcióját?

Zolira nem csupán rendezőmként vagy igazgatómként tekintek. Olyan alkotótárs, aki folyamatosan provokál és abban is segít, hogy a már meglévő tudásomat (újra)rendszerezzem. Az is fontos a számára, hogy az ÖT KAPU programban elsajátított ismeretanyagot a későbbiekben minél komplexebben meg tudjuk mutatni és tovább adni. Zoli életstílusa és életfelfogása is olyan energiát áraszt, ami elengedhetetlen a Maladypére jellemző színházcsinálási folyamatokhoz. Ő mindannak az ellentéte, ami sok rendezőből hiányzik. Nála éreztem először azt az igényt, hogy ne csak a részleteket vizsgáljam meg, hanem az egészet és a próba utána is gondolkozzak el az aktuális feladaton és annak különféle vonatkozásain. Amióta együtt dolgozunk, megtanultam magamban is érvényes párbeszédet folytatni a közösen érintett témák és gondolatok kapcsán. Ez a gondolkodásmód, amelybe Zoli nap, mint nap beavat minket, színészként és emberként is nagyon sokat jelent számunkra egy színháztudatosabb jövőkép kialakításában. Azt gondolom, hogy tíz év múlva többet fog érni, mindaz, amit itt tanultam, mintha most megaprodukciókban statisztálnék jó pénzért. A turnékon szerzett sokféle tapasztalat is – aminek köszönhetően változatos színházi kultúrákat és merészen kísérletező alkotókat ismerhetünk meg a világ minden tájáról -, hozzájárul folyamatos fejlődésünkhöz.

Szegő Hanna, Szinhaz.org, 03. 30.