Stuber Andrea: Titkos

Egy színházi estén mindig ketton áll a vásár: a muvön és a befogadón. S kudarc esetén sosem lehet teljesen kizárni, hogy esetleg az utóbbi a hibás. (Bár nem is esküdnék meg rá.) Ezt azért bocsátom elore a Maladype Találkozások Színháza Bolondok iskolája címu eloadása kapcsán, mert jómagam szinte semmit nem fogadtam be a produkcióból. Egyszeruen nem értettem, mi folyik a Szkéné kietlen színháztermében a kései órán. Beszámolómban tehát inkább csak leírásra szorítkozom, mivel élményként legfeljebb a tanácstalanságot és a kívülrekedtség érzését tudom megosztani a Kedves Olvasóval. A Maladype Balázs Zoltán rendezésében Michel de Ghelderode XX. századi belga író Bolondok iskolája címu darabját játssza. De aki a nevezett színmuvet nem ismeri, az nem fogja megismerni ebbol az eloadásból sem. Legfeljebb megsejtheti a történetet, amely a XVI. századi Flandriában játszódik, ahol az udvaribolond-képzo növendékei Galgüt, a – mondjuk így: – tanársegéd vezetésével összeesküsznek mesterük, Folial ellen, s gonosz színjáték útján-módján az életére törnek. A sötéten költoi mu valami végletesen és végzetesen romlott világból tudósít. Ebbol kerekít Balázs Zoltán kissé talán önzo és öncélú, de kétségkívül artisztikus és felfutött színházi estét. Amikor a közönség bemegy a terembe és elfoglalja helyét a nézotérnek nevezett falépcson, a színészek már belemerültek a játékba. Egy ovális plexiasztal körül térdelnek, elottük tányér, evoeszköz, szalvéta és nyúlánk talpas poharak különbözo színu folyadékokkal. Tizenkét egyforma ruhás – sárga-fekete színu, kámzsás, stilizált reverendát viselo – szereplo arca villan elo a fekete kámzsákból. Az egymásba mosódó és egymáshoz simuló figurák zsongítóan zsolozsmáznak valami érthetetlen nyelven, amelyen azután beszélgetnek is. Surun kihallok és megértek egy-egy latin szót, de hát nehezen hiszi el az ember, hogy tényleg latin ez; hogy ennyire élon, hadarin, hétköznapias slendriánsággal használjanak a színészek egy holt nyelvet. Közel félórát dünnyög, kántál és polemizál ez a különös, szertartásos kórus, a kar- vagy szektavezetonek látszó Molnár Erika ellentmondást nem turo altjának vezényszavaira. S miközben kísérozenét csiholnak kanalakból, poharakból – késobb az égbol aláhulló bádogkannából –, halványan el-elkülönülnek a karakterek. Van aki nem tud beszélni, hanem jelel (ot Bakos Éva játssza). Van két kicsi, izgága, csivogó lány (Fátyol Hermina és Fátyol Kamilla). Nyári Oszkár folyton lepisszegi a közbeszólókat. Parti Nóra a maga megfontolt altjával mintha mindig rosszallást fejezne ki. Bár hogy mirol folyik a szó köztük, azt nem tudni. A pontosan koreografált rituálé a teríték leszedésével végzodik. Ekkor az asztal közepén elobukkan egy kopasz, megnyúlt koponyájú, véreres szemu fej, amely kicsi, törékeny testben folytatódik. O Folial, a mester, akit Soltész Bözse alakít, a tökéletességig finomítva a bolondok professzorának testi, lelki, szellemi gyötrelmeit. (Miközben a gnóm vénemberként megjeleno fiatal színészno még akrobatikus is: en passant bemutat két kézenátfordulást.) Folial és Galgüt párbeszéde magyarul hangzik el, innentol kezdve tehát felderenghet, hol vagyunk, s kikkel állunk szemben. Búcsúestre készülnek a végzos bolondhallgatók, s ismét érthetetlenül beszélnek. (Mint utóbb megtudom, a továbbiakban zömmel a lovári a nyelve az eloadásnak.) A Gombár Judit tervezte díszletet hirtelen kitágítják a fények. Mohás-penészes falak tunnek elo, amelyekre kétoldalt felkapaszkodnak a tanoncok, miközben Galgüt középen megszül egy kis marionettbábot, Folial figuráját. A bábut felfüggesztik az ajtókeretre, s alatta kivonul a terembol a csapat. Visszatérve ledobálják csuhájukat, s pirosas fürdoruhákban, színes leplekkel átkötve rendezodnek különbözo alakzatokba. Vérpatakos arccal másznak, szaladgálnak, forognak, fekszenek, tömörülnek, labdáznak láthatatlan gömbbel. Végül Galgüt összetereli oket, hogy eloadják Folialnak az ünnepi színházi produkciót, illetve annak Balázs Zoltán-féle verzióját. A mester a falon függeszkedve figyeli a bábuval folytatott baljós játékot, melynek végén Galgüt elvágja a báb zsinórjait. Folial zokogva borul a halott bábra, illetve voltaképp az apjára, hiszen ekkor kiderül, hogy Folial nem is Folial – ot rég megölték –, hanem Folial lánya, Veneranda, aki magára vette apja alakját és szerepét. Soltész felmászik a fal tetejére, ezenközben nové meztelenedik, s a keresztre feszített Jézus pózában épp elárulná a titkot, a magas muvészet titkát, amikor lezuhan. Hullanak vele a teret lezáró fekete drapériák is, feltárva a félköríves ablakokon át a sötét Dunát s az éjszakai pesti rakpart képét. Talán titok is van, de hatásos színpadi effektus mindenképpen. A Maladype Bolondok iskolájában sok minden talányos, de az egyértelmu, hogy a színészek (az említetteken kívül: Balogh János, Dévai Balázs, Horváth Kristóf, Kálid Artúr, Oláh Zoltán és Sárközi Krisztina) hallatlan intenzitással, figyelemmel és fegyelemmel, odaadással, hittel, átszellemülten vannak jelen. Jó nekik.

AmaroDrom, 2003. december – 2004. január